Bolond lennék, ha bizonygatni kezdeném, miért jó költő Parti Nagy Lajos. Nyelvet teremtett, ami keveseknek sikerül, „erős költő” többféle értelemben.
Tette, teszi, amit kell, ahogy a német Dichtung „mondja”, összesűríti a világot – meg a nyelvet – a nyelvben. Az általa alkotott „nyelvhús” ínyesmestere. Már a Krétapálya, az első kötet, az 1982-es Angyalstop elégikus lírai vallomása, gyerekkoridézése a hatvanas évek elejét „a svájcisapkazöld tanév” és az „irdatlan mackónadrág” metaforáival láttatja. Vagy éppen fragmentumokba, nulla számú „mintamondatba” írja szét a darabokra hullott világot, az ént. „mögöttes te mögöttes én / az arcom szép töröttesén” – szól egyik töredéke.
Hogy az esendő, rontott nyelvhasználatot vagy a műkedvelő alkotói eljárásokat, hibákat miként építette be saját poétikájába, azt az elmúlt évtizedekben több száz értekező szöveg elemezte, méltatta az irodalmi szakma autentikus képviselői részéről. Verseinek játékossága, nyelvi humora, ritmikája, zeneisége, továbbá szóteremtései, formai készsége együttesen csak rá jellemző poétikát eredményeznek, s elemi költőként állítják elénk. Sorolhatnám feledhetetlen verseit a titokzatos, elégikus, a Mészöly Miklósi-i imaginárius tájból eredeztethető Rókatárgy alkonyatkortól, a nagy hazaversen, a Szívlapáton át a szegénységet női figurák által megjelenítő Parapetig, Csalogányokig és tovább. Testvéri tankok nem indulnak ugyan szertedübögni rímeit, de azok korosabb és ifjú olvasók ezreinek szívében élnek.
Hangsúlyozni szeretném, hogy ez a díj – noha Pécsett adjuk át, és Bertók László nevét viseli – általában véve nem pécsi hatókörű kíván lenni, mégis evidens módon adódott, hogy első ízben Parti Nagy Lajos kapja. Költészetét számos más hatás is formálta, ám én ezúttal arra a költői leszármazási sorra utalnék, amit a Weöres Sándor–Csorba Győző–Bertók László–Parti Nagy Lajos vonalként rajzolhatunk meg, s ennek kapcsán egy kis kitérőt kell tennem.
A huszadik századi magyar irodalom pécsi szála vastagon lett sodorva. Az Erzsébet Tudományegyetem húszas évek eleji megjelenését követően az addig diffúz módon jelentkező irodalmi kezdeményezések egymást erősítve felhalmozódtak. A Várkonyi Nándor, Weöres Sándor és Csorba Győző által létrehozott és működtetett Sorsunk folyóirat körében alakult ki az az alkotói ethosz, alapozódtak meg azok a normák, amelyek a történelmi megrázkódtatások, a különböző formákban fellépő szellemi erőszak ellenére is hosszú évtizedek során búvópatakszerűen tovább éltek.
E hagyománytörténetbe lépett be az ötvenes évek végén a Jelenkor folyóirat, ez a közeg formálta nagymértékben a hatvanas évek közepén Pécsett letelepedett Bertók László költői gondolkodását is. Ő pedig, miközben Csorbával egyre inkább elmélyülő, az évek során apa–fiúi viszonnyá váló szellemi kölcsönhatásban a saját útjára lépett, törődött a nála fiatalabb nemzedékek költőivel, műveikből antológiát is szerkesztett, a Fél korsó hiányt, melyhez Csorba Győző írt előszót. Mindig van korábbi kezdet, de valahonnan innen indult el igazán Parti Nagy Lajos pályája, aki a nyolcvanas években a lap szerkesztőjeként is tevékenykedett. Gyönyörű, A Csorba-kert című versével köszöntötte egyik mesterét, Bertókhoz pedig ilyen sorokat írt:
Tologatok egy vonatot,
te raktad le a sínjeit.
S ha épp a zizgő sín vagyok,
te futsz át rajtam, mint ez itt,
e kattogás, iram, hezit…
Könnyű helyzetben vagyok, hiszen nemcsak jól tudom, mit gondolt a díj névadója a díjazottról, hanem idézhetem is őt egy általa írt laudációból: „Itt most ennek a páratlan költészetnek csak a (később a prózában és a drámában is bizonyított) kezdettől fogva feltűnő eredetiségéről, elevenségéről, sokszínűségéről, utánozhatatlanságáról tennék említést. A komédiába (iróniába, groteszkbe) csomagolt (bújtatott, rejtett, mesterkedett) tragédiáról, a megmásíthatatlan sötétet is a repedezett fonákjáról látott, átélt, megjelenített játékosságról. S arról, hogy ebben a pozícióban, folyamatban (működésben?, küzdelemben?) miképpen tette engedelmes eszközévé (játszótársává?, szolgálójává?) a nyelvet, s formálta-formálja, újítja a levegővételéhez, szívveréséhez, habitusához igazodó anyaggá. Meg arról még, hogy miközben folyton-folyvást a költészet Bábel-tornyának összedőlését, összetöröttségét, illetve a róla való beszédet hallani, PNL a szétguruló kövekből, a sérült elemekből vagy a dilettantizmus kacatjaiból (is) képes újraépíteni a zseniális sosemvoltat.”
(Találkozás egy fiatalemberrel) Úgy 1983-ban történhetett egy pécsi lakásban, ahol a pécsi esztétika szakos egyetemisták bulija zajlott. Emlékeim szerint két kakukktojás volt a társaságban, az egyik egy matrózpólós, szakállas fiatalember, harminc évével ő volt a legidősebb a jelenlévők között. Egy teljes kötete már megjelent, „hivatalosan” is létezett tehát, bár sallangtalan, oldott viselkedése ezt nem tükrözte. Én, a tizenéves gimnazista voltam a másik. Nem olvastam még tőle semmit, de a nevét megjegyeztem, volt ritmusa. Aztán a nyolcvanas évek vége felé már egyetemistaként a Jelenkor körül sertepertélve olvastam tőle ezt-azt. Végtelenül felszabadító volt számomra, ahhoz hasonló élmény, mint amit korábban az Esterházy Péter szövegeivel való találkozás jelentett. Azóta olvasom, azóta szeretem.
Videóinterjú
Galéria
